Bizseregnek az ujjaim, írni akarok, de valahogy nem megy. Annyi gondolat kavarog a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok rendszerezni őket.

Itt van például a szerelem.

Kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy a rózsaszínű szemüveg lekerüljön a szeméről és a párjára tök közömbösen nézzen?

Nálam most jött el ez az idő. 19 hónapja vagyok együtt a kedvesemmel, de már nem villanyoz fel, nem hoz úgy lázba mint a kapcsolatunk elején. No persze már azt sem tudnám elképzelni, hogy nincs velem. Olyan, mint a többi használati eszköz a háztartásomban. A tévét használom filmnézésre, a hűtőt arra, hogy hosszabb ideig friss maradjon a kaja, a mosogató szolgál a piszkos edény tisztítására, és a pasim a lelki békém megőrzésére illetve a szexuális igényeim kielégítésére.

Fúj, mondd azt, hogy hülye liba vagyok. Tényleg az vagyok.

Amikor egyedül voltam, eszeveszetten vágytam pasira. Most, hogy van, sokszor eszeveszetten vágyom az egyedüllétre.

Így, hogy most belegondoltam, tisztán látom, hogy velem van baj. Nem vagyok képes egy fickót hosszú ideig elviselni magam mellett. A megszokás mindent elront. Létezik egyáltalán sírig tartó igaz szerelem???

Régen írtam, pedig téma mindig van. Történések is, sőt ezernyi gondolat a fejemben.

Hál' Istennek jól vagyok, nyugis az életem.

A minap a lányomon gondolkodtam el. Többnyire velem él, de nagykorú lévén elég sokat mászkál ide-oda. Pár hete találkozgat egy sráccal. Természetesen nekem nem tetszik a fiú. No ez így nem teljesen igaz. Fényképet láttam róla, elég csúnyácska, még a lányom szerint is. Viszont személyesen nem ismerem. Gyermekem azt állítja, hogy a személyes varázsa megszépíti, és a kémia is működik közöttük. Jó, befogom a szám, nem  bántom a fickót.

Mostanában nem is alszik itthon a lyány. A fijúnak saját lakása van. Már azt várom, hogy bejelentse, hogy odaköltözik. És az egészben az a fura, hogy mindezt a legnagyobb lelki nyugalommal veszem tudomásul, hisz ez az élet rendje.

A gyerekek kirepülnek, a szülők pedig csendben asszisztálnak hozzá.

De unokát még NEM akarok!!!!

 Sikertelen randik egysoros magyarázatai:

 A tűzoltó: Nem éreztem a tüzet…

A vegyész: Hiányzott a kémia….

A focista: Nem passzoltunk egymáshoz…

A hegesztő: Nem volt meg a szikra…

A kórboncnok: Élőben egész más…

A matematikus: Nem jött be a számításom…

Az ügyvéd: Nem az esetem…

A táncos: Valahogy nem fogott meg…

A liftkezelő: Nem voltunk egy szinten…

A nőgyógyász: Olyan ürességet éreztem…

Az ember lánya tuti jómódjában bolondul meg!

Azt a tipikus mondatot közölhetném a drágámmal, amit sok pasi mond a barátnőjének, akit elhagyni készül: "Te sokkal jobbat érdemelsz nálam!" Ez az a pár szó, ami nem fogja az ajkamat elhagyni, (legalábbis a közeljövőben), de ha jobban belegondolok ezt kellene mondanom. Azért, mert egy disznó vagyok. Miközben elhalmoz a szeretetével, a gondolataim megmagyarázhatatlan módon nem körülötte forognak, hanem egy ex körül...a NAGY Ő-n jár az eszem.

Nem értem magam, nem értem a saját bensőmet. Miért nem képes az ember kiradírozni a múltat? Miért nem tudom magam teljes mértékben átadni az újnak, aki ráadásul ezerszer kedvesebb, odaadóbb, mint a volt szerelmem? Miért vannak 'nehéz' napjaim, amikor hallgatag vagyok, befelé fordulok, és amikor rákérdez, hogy mi  a probléma, nem tudom (mert nem akarom) neki megmagyarázni mi a bajom?

Meddig lesz ez még így?

Rájöttem, hogy a húsvét nyűg a nyakamon.

Ilyenkor nem megyek kirándulni, mert boldog-boldogtalan autóba ül, irány a természet jelszóval. Összecsomagolják a kis motyójukat, fonott kosárkába rakják, megállnak egy tisztásnál, piknikeznek, sétálnak egy jót, vagy labdáznak a szabadban, aztán friss levegővel és sonkával jóllakva indulnak haza. A hazafelé út nem kevés megpróbáltatással jár, hiszen több kilométeres kocsisorban kell araszolva haladniuk, a birkatürelemmel bírók is szidják az összes kiránduló társukat, és fogadkoznak, hogy jövőre otthon maradnak.

No persze az otthon maradóknak sem fenékig tejfel az az ünnep. Végigjárják a közeli rokonokat, udvariasságból temérdek sonkát és tojást falnak fel, és érdeklődő pofát imitálva hallgatják végig az előző évekből már jól ismert lemezt.

Megmondom őszintén, hálát adok a sorsnak, hogy nincs testvérem, és elváltam, viszont nagyon bánom, hogy a szüleim is külön élnek. Anyám és apám külön család, mind a két helyre illik ellátogatni. Délután már csak a testemmel vettem részt a kötelező pofaviziten, alig vártam, hogy a gyerek rám kacsintson, mintegy jelezve, hogy ideje mennünk.

Hurrá, vége van! Folytathatom a fogyózást!

A minap elmentem Koncz Zsuzsa koncertjére, és megállapítottam, hogy  ő is és a dalai is kortalanok !
Konzerválja a zene? Ha így van ideje elkezdenem a muzsikálást, amíg nem késő!
Olyan aranyos volt ahogy a nézőket köszöntötte: - Jó estét kívánok, sziasztok, csókolom. Már 65 éves, nem tudom kit csókolomozott le, hiszen maximum 5 évvel volt tőle idősebb a legkorosabb néző.
A régi nótákat énekeltette a közönséggel, az újakat pedig ügyesen becsempészte a jól ismert melódiák közé.
Miközben néztem, arra gondoltam, hogy a magánéletéről nem tudok semmit. Ő nem virít a bulvárlapok címlapján soha, nem fűszerezi az életét botrányokkal, hogy felhívja magára a figyelmet, mégis rengetegen szeretik. A megzenésített verseknek  van mondanivalójük, az ezer éves slágerek szövegei ma is aktuálisak.
Legközelebb a karaoke bárban tuti Koncz Zsuzsa számot fogok énekelni!

 Régen írtam, pedig zajlik az élet.

Mostanában a feje tetejére állt minden. Nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném, sorra érnek az apró kudarcok.

Vegyük például a munkát. Az egyik kisfőnök tőlem 7 évvel fiatalabb nő. Azt hiszi, hogy az Univerzum csak körülötte forog. Fontoskodó, okoskodó. Tele van a hócipőm vele, de mivel alapjában véve konfliktus kerülő vagyok, nem szólok be neki. 

Aztán itt van a családom. Anyukám kábé majdnem ezt csinálja. Nem mondhatom el nyíltan a véleményemet, mert vagy félreérti, vagy úgy állítja be, hogy amit mondok az baromság. Építő jellegű beszélgetést nem tudok vele folytatni, mindig összeveszünk.

Na és a párom. Sokszor idegesít amit csinál. Apróságok csak, de nem jó ez így.

Asszem magamba szállok, lehet, hogy velem van baj?

Biztosra veszem, hogy minden nő hurcol a szívében élete végéig egy Rómeót.

Az egyetlent, a nagy Őt, az igazit, a szívmelengetőt, az örökös punci bizsergetőt, azt, akit az sors, az élet elsodort mellőlünk fizikailag és földrajzilag, de a lelkünkben örökre ott marad.

Ahogy Rómeó a halálával magával vitte a sírba  a szerelmet, mi is visszük magunkkal a mi Rómeónk emlékét a koporsónkba.

3 éve nem láttam az én Rómeómat.

Tavaly még küldött nőnapra egy virtuális képeslapot.

Ismét itt a március és a szívem nem a megszokott ritmusában dobog...

Talán Amerikából jött. Először mindenki sápítozott, hogy nem kell ez nekünk, nem veszünk át mindenféle baromságot a tengerentúlról, aztán lassan kis hazánkban is egyre népszerűbb lett.

Micsoda üzlet a kereskedőknek!

A szerelem napja. Tök jó. Az még jobb lenne, ha minden nap a szeretetről szólna.

A lányom az javasolta, hogy legyen utálat napja is. Ajándékozzuk meg azokat, akiket utálunk... Vajon mi sülne ki belőle?

Mindenesetre én most szeretem a Valentint. Van párom, adom, s kapom a meglepit.

Még egy ünnep, amikor azoknak szorul össze a szívük akik egyedül vannak, magányosak...

Javaslom, hogy az utálat napja mellé vezessük be a magányos emberek napját is, jó? Ha már úgyis olyan nagy divat lett az ilyen-olyan nap.

Fura amit most érzek. Igazság szerint azt szeretném érezni, hogy boldog vagyok a párommal, de ez csak a vágyam, mert nem vagyok teljes mértékben boldog. De ez természetes.

Véleményem szerint hosszú távon nincs tökéletes, 100%-os boldogság egy párkapcsolatban. Miért? Próbálom megmagyarázni.

Azt írtam az imént, hogy hosszú távon, ami nagyon lényeges része a mondatomnak. Igazán, felhőtlenül boldogok csak rövid ideig lehetünk, mert a boldogságnak nevezett állapot egy idő után elillan, megkopik, nem képes a szívünk-lelkünk időtlen-időkig ragyogni.

Ha mi is rajongunk a párunkért és ő is imád minket, vagyis a szerelem kölcsönös, egy bizonyos idő elteltével ez az állapot kissé unalmassá, megszokottá válik. Minden természetes lesz, eluralkodik a kapcsolatban a megszokás, megkopik a kezdeti varázs. Jobb esetben a szerelemből szeretet, tisztelet lesz, és a párok együtt maradnak ebben a boldogság-közeli állapotban., ez is elégedetté teszi őket. Rosszabb esetben egyikük már nem fog megelégedni ezzel az állapottal, mert már nem fogja olyan jól érezni magát, mint a kapcsolat elején. Ekkor kicsit feszült lesz, hiányérzete támad. Ezt az érzést minden ember másképp dolgozza fel: valaki menteni akarja a kapcsolatot, és új élményekkel próbálja színesíteni. Mások fásulttá, rosszkedvűvé válnak, mert igazából nem értik, hogy mi a bajuk. Néhányan pedig lassan, fokozatosan nyitnak újra kifelé, és elhanyagolják a párjukat, nem foglalkoznak vele - ők az önző, csak magukkal törődő egyének.

 Múlt héten volt a karácsonyi céges buli, ami elég sokáig tartott, és jócskán ittam alkohol tartalmú italt.

Két nap  múlva szomorúan vettem tudomásul, hogy már nem vagyok a régi. Ad egy: nem bírom már úgy az ivást, mint hajdanán, ad kettő: nem bírom már az éjszakázást sem.

Tegnap este egy harmadik dolog is beállt a sorba: nem bírom az evést sem!

Terülj-terülj asztalkám roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől, de már a második fogás után úgy éreztem, hogy tele vagyok, jóllaktam. 

Már nem ehetek-ihatok-éjszakázhatok büntetlenül? Ez már a korral jár? Eddig azt hittem örökifjú vagyok!

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK, AKI IDE TÉVED!

Két dolog nem hagy nyugodni:

Nem Kökény Attila nyerte meg a Megasztárt! :(

Kíváncsi vagyok mit ír a sorsomról a PÁLMALEVÉL!

Kuksizzatok ide: www.palmalevelek.hu

Ez kamu, vagy tényleg igaz?

Meghalt egy volt szomszédom, aki anyukámmal egykorú.

Ez a természet rendje: születünk és meghalunk.

Az idősebbek már nap mint nap tapasztalják, hogy velük egyidős ismerősük vagy családtagjuk jobb létre szenderül.

Furcsa volt látni anyukám arcát, amikor felidézte az emlékeit. Ő már teljesen másképp fogadta ezt a halálhírt mint én. Csaknem pityeregtem én is, egy pillanatig átéreztem a fájdalmát, és ami mögötte van...

Tanulnom kellett volna a héten  a csütörtöki vizsgára. Nem tudom mi ütött belém, de amikor kezembe vettem a könyvet nem bírtam figyelni. Folyton cseszegettem magam, hogy: " igenis tanulj ökör, mert tök érdekes, meg hasznos, meg kimaradt az eddigi lexikális tudásodból", de nem ment. Egyszerűen leállt az agyam, képtelen voltam koncentrálni.

Most valahogy így vagyok mindennel, totál K.O.

Durmolnék reggel, mint egy csecsemő, munka után meg már hasznavehetetlen vagyok.

Mondtam is a páromnak, hogy irigylem az anyámat, meg az összes ősömet, mert akkora teherbírásuk van/volt, hogy olyat még nem pipált az univerzum. Én meg itt senyvedek, még egy rohadt vizsgára sem tudok felkészülni.

Csak az vigasztal, hogy a csoporttársaim zöme ugyanígy nem állt a helyzet magaslatán, és sikerült januárra áttenni a vizsgát!

Hölgyek figyuzzatok!

Felháborított tegnap a párom egyik haverjának a viselkedése. A lényeg: párhuzamosan van két komoly kapcsolata (!) és mellettük állandóan jönnek-mennek a szeretők. A kedvesem nem állt a pártjára, viszont egy nagyon fontos infót - tényt - közölt velem.

Íme:

A férfiak 70%-a GAZEMBER (félrekefél, hazudozik)

25%-a MULYA (mama kedvence, vagy papucs)

5%-a BECSÜLETES

Döbbenet, nem? De sajna igaz.